Jelenlegi hely

Egységes Magyar Izraelita Hitközség

Rabbinikus állásfoglalás szervátültetés kérdésében

Az orvostudomány fejlődése időről időre olyan gyakorlati és etikai kérdéseket vet fel, amelyekre a mai rabbiknak meg kell találniuk a választ. Ilyen orvosi etikai kérdés az elmúlt 150 évben a szervátültetés kérdése1.E problémák megvizsgálásakor a rabbik feladata nem az, hogy saját erkölcsi és logikai értékrendjük szerint döntsenek, hanem az, hogy zsidóság több ezer éves forrásaiban, a Bibliában és a Talmudban elmélyedve megtalálják a probléma kulcsát és ez alapján hozzanak döntést.
Az alábbiakban Köves Slomó és Oberlander Báruch rabbik közös állásfoglalását közöljük az Országos Vérellátó Szolgálat kérdésére a dobogó szívű agyhalott szervdonorokból transzplantációs céllal történő szervkivétel valamint az ezt követő szervátültetés kérdésében.

A segítségnyújtás és annak szabályai

A Talmud (Szánhedrin 73a.) kimondja, hogy egyik embernek segítenie kell a másikon, két Tórai szakasz alapján: „Ne maradj tétlen felebarátod vérénél...” (3Mózes 19:16.), valamint „...Élhessen testvéred melletted” (uo. 25:36.) szakasz is. Kérdés azonban, hogy mire terjed ki ez a segítségnyújtás: szabad-e, illetve kötelesek vagyunk-e veszélynek kitenni magunkat más életét védve
A Talmudban (Bává Möciá 62a.), ennek megválaszolására egy teoretikus esetet találunk: „Ha ketten járnak az úton [a sivatagban], és az egyiknek a kezében egy kancsó víz van, ha mindketten isznak belőle, akkor mindketten [szomjan]halnak, de ha az egyikük megissza, akkor ő eléri a lakott területet... Rabbi Ákivá2 azt tanította, »élhessen testvéred melletted«, vagyis a [Tóra arra utal, hogy a] te életed előbbre való testvéred életénél”. Ebből és a fent említett talmudi passzusból kiderül, hogy habár segítenem kell, de életveszélybe nem kötelességem, más megmentésének céljából életveszélybe3 sodorni magamat.

A halál beállta

A fenti idézetekből egyértelműen látszik, hogy nem lehet elvenni egy ember életét más életének megmentése céljából. A szervátültetés kérdése a vizsgált helyzetben tehát az, mikortól számítja a zsidó jog a halál beálltát. A klinikai halált követően a szíven kívül a donornak minden életműködése, beleértve a természetes légzést is, végképp megszűnik.
Bár a Talmudban nem találunk erre explicit meghatározást, bibliai forrásokból következtethetünk erre. A Talmud ugyanis az életmentés kötelessége kapcsán (Jomá 85a.) említi, hogy az ember haláláról a légzése megszűntéből lehet megbizonyosodni4. Ezt támasztja alá a Noé történetében található utalás: „Minden, aminek orrában élő lehelet volt... meghalt”: ebből úgy tűnik, hogy az élet megszűnte a légzés megszűntével esik egybe. Így tehát, ha a természetes légzés megszűnik, és már csak lélegeztető géppel lehet fenntartani, az illető halottnak számít, és a még működő szívét szabad átültetni, más betegbe.5
Ebben a kérdésben azonban nincs egyértelmű konszenzus a rabbik között. Egyes vélemények szerint elképzelhetetlen a halál kinyilvánítása mindaddig, amíg bármely fontosabb szerv – elsősorban is a szív – még működik. Ezek a rabbik tehát tiltják a még dobogó szívű klinikai halott donor használatát létfontosságú szervek transzplantációjához, ugyancsak a fenti idézetre hivatkozva, úgy értelmezve azt, hogy a Talmud csupán azért határozza meg a halál egy biztos jeleként a légzés megszűntét, mert természetes körülmények között a légzés leállásával a szívverés is abbamarad.6
Ebben az esetben az sem segít, ha maga a donor vagy családja járulnak hozzá a műtéthez, hiszen nem ő (nem ők) életének, testének tulajdonosai7

Ha azonban elfogadjuk, hogy az önálló légzés megszűnte jelzi a halál beálltát, úgy a holttestből való átültetés három fő elvi akadályát kell megvizsgálnunk:
a) a zsidó felfogás szerint a test és a lélek kapcsolata nem szűnik meg teljességgel a halál után sem, ahogy az Írás tanítja (Jób 14:22.): „Csak fájdalmat érez teste őrajta, és lelke gyászol őbenne”, így tehát a testen okozott szégyen a léleknek is fájdalmas. Éppen ezért kell a holtestnek a megfelelő tiszteletet megadni (többek közt ezért is tiltja a zsidóság a hamvasztást).
b) a holtestből tilos hasznot húzni (Maimonidész: A gyász törvényei 14:21. Lásd még Talmud Ávodá Zárá 29b.).
c) a holtestet minél hamarabb el kell temetni, ahogy ez a Tóra tanításából (5Mózes 21:23.) – „ne hagyd holttestét... el kell temetned őt aznap” – kiderül.
A fentiek ellenére mégis megengedett az ilyenfajta transzplantáció, mivel mindezek a tilalmak természetesen hatálytalanná válnak akkor, ha megszegésükkel életet lehet menteni (Maimonidész: A Tóra alapjainak szabályai 5:1.).
Bizonyos vélemények szerint, más elbírálás alá esik a szervbankba való adakozás, ahol nem feltétlenül van előttünk a halálos beteg, akin ilyen módon segíteni lehet, és így nem beszélhetünk életmentésről. Ezek az irányelvek alkalmazhatóak általános a klinikai halottakból történő szervdonáció kapcsán, ám konkrét esetekben javasolt hozzáértő rabbik véleményét kikérni.

1. Az első transzplantációval foglalkozó rabbi a német földön élő Jáákov Etlinger volt (1798–1872), a Binján Cion című szerzője.

2. A Talmud egy korábbi véleményt is említ, miszerint „inkább mindketten igyanak belőle, nehogy az egyik lássa a másik halálát”. Ez Ben Peturá érvelése, de a Háláchá a későbben élt Rabbi Ákiva véleményét fogadja el.

3. Első látszatra érdekes ellentmondása ez egy másik talmudi mondásnak (Pszáchim 25b.): „Egy ember Rává elé járult, és azt mondta: Hozzám jött Durai úr és azt mondta nekem: »Öld meg azt és azt, ha nem, akkor megölünk téged!« Azt mondta erre Rává: Inkább hallj meg, de ne ölj embert, hiszen miből gondolod, hogy a te véred vörösebb, [lehet, hogy az ő vére vörösebb]!” Ebből úgy tűnhet, hogy Rává szerint mégis kötelességünk akár meghalni felebarátunk megmentéséért?

4. Lásd még: Maimonidész: A szombat törvényei 2:19., Sulchán Áruch, Orách Chájim 329:4.

5. Lásd: az izraeli főrabbinátus 1986-os döntését: Tchumin VII., 187–192. old.; Rabbi Moshe Feinstein, Igrot Mose, Jore Déá III., 132., más összefüggésben.

6. Cic Eliezer IX., 46.

7. Ez az oka az öngyilkosság tilalmának is (Bává Kámá 91b., az 1Mózes 9:5. alapján).