Jelenlegi hely

  1. Címlap

Vérképző őssejtek a gyógyításban

Magyar Tudomány, 2004/3

Pálóczi Katalin
az orvostudomány doktora
Barta Anikó
PhD

Poros Anna
az orvostudomány kandidátusa

Országos Gyógyintézeti Központ, Haematológiai és Immunológiai Intézet, Budapest

Vérképző őssejtek a gyógyításban

Bevezetés

E. Donall Thomas és munkatársai 1975-ben ismertették HLA-azonos testvérből származó csontvelői sejtek intravénás infúziójának eredményességét kemoterápiára rezisztens leukémiás betegben. A csontvelő-átültetés a különböző, életet veszélyeztető betegségekben, a végső kétségbeesésben végzett nagy kockázatú beavatkozásból széleskörűen elfogadott kezeléssé vált (Thomas, 1999). A Nobel-díjjal jutalmazott óriási horderejű új kezelési eljárás széleskörű elterjedését számos hematológiai és immunológiai felfedezés segítette. Nyilvánvalóvá vált, hogy azonos fajon belül, az egyedek közötti sikeres csontvelő-átültetéshez a fő szövetegyezési antigének (hisztokompatibilitási antigének, humán leukocyta antigének - HLA) azonossága szükséges. Az is világossá vált, hogy a más egyénből származó sejtekkel történő (allogén) transzplantáció szövődményeiért az alloimmun reakciót közvetítő T-limfociták felelősek. Később lehetővé vált a nem-rokon donorral történő transzplantáció végzése, és a csontvelő mellett, a perifériás vérből nyert mononukleáris sejtekkel történő transzplantáció is (Reiffers, 1998; Gorin, 1999). 1989-ben új őssejt-forrásként jellemezték a köldökzsinórvért, melyet még abban az évben követett az első sikeres köldökzsinórvértranszplantáció (Broxmeyer, 1989; Gluckmann, 1989). A vérképző őssejteket - a továbbiakban: őssejteket - tartalmazó sejtkészítményekkel végzett kezelés biztonságossága folyamatosan javult, a transzplantációval kapcsolatos halálozási arány - főként az infekciók hatékonyabb kivédése miatt - lényegesen csökkent.

A transzplantáció területén lényeges változások történtek: egyrészt szélesedett azon betegségek köre, amelyekben a gyógyulás ígéretével lehet alkalmazni a beavatkozást, másrészt a transzplantáció olyan betegekre is kiterjeszthetővé vált, akiket korábban, a kezelés nagy toxicitása miatt nem lehetett kitenni a beavatkozás veszélyének.

Őssejt-források

A transzplantáció szempontjából megfelelő számú őssejtet tartalmazó készítmény nyerhető a csontvelőből, és előkezelés után a perifériás vérből. Bár a köldökzsinórvér is gazdag őssejtekben és vérképző elődsejtekben, alkalmazása elsősorban a gyermek transzplantációkra korlátozódik. Ennek oka, hogy a sikeres transzplantáció előfeltételeként 3-5 × 108/recipiens ttkg mononukleáris sejt, vagy 3-5 × 106/recipiens ttkg CD34+ őssejt beadását kell biztosítani, azonban a köldökzsinórvér mononukleáris sejtek száma nem éri el az átlag felnőtt testsúlyra számított mennyiséget.

Az őssejt transzplantációja történhet autológ, szingén vagy allogén módon. Az autológ graft magától a betegtől nyerhető betegségmentes klinikai stádiumban, és fagyasztás-tárolás után, később kerül transzplantációra. A szingén graft egypetéjű ikerpár egészséges tagjától nyerhető, aki minden genetikai tulajdonságában azonos a beteg ikertestvérrel. Az allogén graft nem szingén testvérektől vagy alternatív donoroktól származhat. Az allogén donor lehet HLA-azonos testvér, HLA-ban azonos vagy nem teljesen azonos rokon és HLA-azonos nem-rokon (unrelated) önkéntes egyén. A transzplantáció szempontjából megfelelő testvér vagy családi donor kb. 35 %-ban található. A nemzeti és nemzetközi regiszterek segítségével kb. 50-60 %-ban lehet önkéntes nem rokon donort találni a betegek számára. A HLA-tulajdonságot tekintve különleges vagy kisebbségekhez tartozó betegek számára a donorregiszterekben nagyon nehéz vagy lehetetlen megfelelően alkalmas donort találni.

Ma már az önkéntes felajánlás alapján gyűjtött köldökzsinórvér fagyasztása és tárolása is megoldott, és a nemzetközi regiszter elérhető minden transzplantáló központ számára.

A vérképző őssejtek gyűjtése és infúziója

A három jól ismert és alkalmazott őssejt-forrás a csontvelő, perifériás vér őssejt (PBSC) és a köldökzsinórvér (CB) (Reiffers, 1998; Gorin, 1999; Broxmeyer, 1989; Gluckmann, 1989). A két fő transzplantációs típus az allogén, amikor más egyénből származnak a sejtek, illetve az autológ, amikor a beteg a saját maga donora. Az allogén transzplantáció során frissen levett sejteket transzplantálnak. Autológ transzplantáció során fagyasztva tárolt, majd felolvasztott sejteket alkalmaznak. Az allogén transzplantáció egyik altípusa a nem-rokon donor sejtekkel végzett transzplantáció, amikor a donort, aki önkéntesen jelentkezett donációra, hazai vagy nemzetközi donor várólistán tartják nyilván. A beteg HLA-típusához keresik a megfelelő donort, majd újbóli beleegyezés, kivizsgálás és részletes immunológiai egyeztetések után kerül sor a transzplantálandó sejtek levételére és beadására.

Csontvelői sejtek nyerése: Allogén transzplantáció során az egészséges donortól, vagy autológ transzplantációra készülve a megfelelő klinikai állapotú betegtől, altatásban, vagy gyakrabban spinális érzéstelenítésben, a hátsó csípőtövisekből többszörös aspirációval nyerhető a megfelelő mennyiségű, 3-5 × 108/recipiens ttkg mononukleáris sejtet tartalmazó csontvelő. Az alvadásgátolt csontvelői sejteket megfelelő előkészítés után infúzió formájában kapja meg a beteg (recipiens).

Perifériás vér-őssejt (PBSC) nyerése: A PBSC gyűjtése aferesis révén, a keringő vérből történik. Allogén transzplantáció esetén az egészséges donor nagydózisú granulocita növekedési faktor előkezelésben részesül (G-CSF), mely lehetővé teszi, hogy a csontvelőből a vérbe kerüljenek a transzplantációra alkalmas őssejtek és elődsejtek. Autológ transzplantáció során az őssejtgyűjtést megelőző kezelést az alapbetegség határozza meg. Malignus hematológiai betegségben gyakran összekötik a sejtgyűjtést a kemoterápiával, amit nagydózisú G-CSF adása követ, és alkalmas sejtszám mellett kezdődik el a sejtgyűjtés. Nem malignus betegségekben G-CSF (+- ciklofoszfamid) előkezelés elégséges. Minden esetben a G-CSF kezelés teszi lehetővé, hogy a csontvelőből nagymennyiségű őssejt és korai vérképző elődsejt kerüljön a keringésbe. Az aferesis révén gyűjtött mononukleáris sejtek között megszámolhatók a CD34 antigént hordozó sejtek (őssejtek és korai progenitorok), ezáltal a szükségesnek tartott 3-5x106/recipiens ttkg CD34+ sejt transzplantációja biztosítható.

Köldökzsinórvér-gyűjtés: Az allogén transzplantáció speciális formája, melynek sajátossága, hogy az adományozott köldökzsinórvért lefagyasztva tárolják a felhasználásig. Az adományozás, levétel, fagyasztás, tárolás és biztonsági vizsgálatok részleteit nemzetközi szabályrend tartalmazza. Tekintve, hogy a köldökzsinórvér visszaadása transzplantációt jelent, a transzplantáció szabályainak minden esetben teljesülniük kell. A nemzeti köldökzsinórvér-bank létrehozása és a nemzetközi hálózatba történő bekapcsolódás hazánkban még kialakítás alatt áll.

Rokon és nem-rokon donortól származó sejtekkel végzett transzplantáció

Az allogén transzplantáció számos nem malignus betegségben menthet életet. E betegségek legtöbbje gyermekkorban jelentkezik, immunológiai, vérképzőszervi, anyagcsere vagy egyéb eredetű (1. táblázat).

Mind gyermek-, mind felnőttkorban felléphetnek azonban olyan, másként nem gyógyítható malignus vérképzőszervi és nyirokszervi betegségek is, amelyekben az egyetlen ma ismert gyógyító eljárás az allogén transzplantáció (2. táblázat).

Az allogén transzplantációhoz a megfelelő donorkiválasztás, a donor és recipiens HLA egyeztetése (szerológiai, funkcionális, molekuláris módszerek), a recipiens orvosi szempontból történő előkészítése, a donor előkészítése és a transzplantáció biztonságos elvégzésének biztosítása szükséges (Gratwohl, 2002).

Kondicionáló kezelés

Megfelelő donor és recipiens esetén a beteg speciális előkezelésben (kondicionálás) részesül, melynek célja a beteg saját vérképző rendszerének és immunrendszerének elpusztítása, alkalmassá téve ezáltal a beteget a donorsejtek befogadására.

A kondicionáló kezelés az alapbetegségtől függően változik. Nem malignus betegségekben enyhébb; a cél az immunológiai előkészítés, azaz a donorsejt megtapadásának a biztosítása. Malignus betegségekben a transzplantációt előkészítő hagyományos kezelés (kondicionálás) a nagydózisú kemoterápia egésztest-besugárzással (total body irradiation - TBI) vagy sugár nélkül. A sugárkezelést nagy dózisban adott kemoterápiás szerek helyettesíthetik. Ezt a kezelést arra a hipotézisre alapozták, hogy a csontvelői sejteket elpusztító dózisú (mieloablativ) kemoterápia és a TBI nemcsak a gazdaszervezet vérképző- és immunrendszerét pusztítja el, de teljesen kiirtja az alapbetegség maradványsejtjeit is. Azonban ismertté vált, hogy ez az intenzív kondicionáló kezelés toxikus hatású a nem-hematológiai szervekre, így a gyomor, a máj, a tüdő és a szív is károsodhat. A ma már hagyományosnak tekinthető nagy dózisú kondicionáló kezelést ezért fiatalabb (50-55 év alatti) betegek kezelésében javasolják alkalmazni, akik életfontos szervei orvosi szempontból jó állapotban vannak. Ez a korlátozás azonban sok beteget kizár a transzplantációs kezelés lehetőségéből.

Az a koncepció, hogy a dózis intenzitásának fokozása önmagában szükséges és elégséges a daganat teljes elpusztításához (eradikáció), már a HSCT korai történetében kérdésessé vált. Megfigyelések szerint a relapszus-mentes túlélés nem a kondicionálás erőteljességével, hanem az akut és a krónikus graft-versus-host betegséggel (GVHD) van összefüggésben. Tekintve, hogy mindkét reakció kulcssejtje a donor T-sejt, az érdeklődés a kevésbé toxikus kondicionáló kezelés és kiegészítő donor T-sejt terápia felé irányult.

Nem-mieloablatív kondicionáló kezelések

Az utóbbi 6-7 évben a klinikai kutatások középpontjába kerültek a csontvelői vérképzést nem teljesen elpusztító transzplantációs előkezelésekkel (kondicionálás) kapcsolatos vizsgálatok. A nem-mieloablatív kondicionáló stratégia alapja, hogy kevésbé toxikus szereket alkalmaz, és nem pusztítja el teljesen a csontvelői vérképzést. Ez a kondicionáló kezelés sem nélkülözi azonban az erőteljes immunszuppressziót, mivel ez biztosítja a beadott donorsejtek megtapadását. A donorsejt-megtapadás mellett további cél az alapbetegség elpusztítása, melyet ebben az esetben ismételten adott, ugyanattól a donortól származó, T-limfocita infúziókkal lehet elérni. A "nem-mieloablativ" transzplantáció tehát kezdetben olyan kevert kiméra állapothoz vezet, amelyben donor és recipiens eredetű vérképzés együtt van jelen, de a donor T-limfociták ismételt adása végül donor eredetű stabil vérképzést és szabályos graft versus leukaemia (GVL) hatást képes eredményezni. A kevésbé toxikus előkezeléssel a transzplantáció azok számára is elérhető, akikben a hagyományos nagydózisú kezelés életveszélyes szövődményeket okozna (McSweeny, 1999).

Az őssejt-transzplantáció utáni sejtvisszatérés és immunológiai szövődmények

A hemopoetikus őssejt-transzplantáció célja az alapbetegség teljes kiirtása, a betegek teljes meggyógyítása. Az egészséges sejtpopulációt allogén transzplantációban a donorsejtekből kialakuló vérképzés és immunológiai rekonstitúció biztosítja. A sejtvisszatérés kinetikáját és az immunológiai-hematológiai rekonstrukciót korábbi munkánkban összefoglaltuk (Pálóczi, 2003). Az allogén donorsejtek funkciója a recipiens környezetben immunológiai szempontból nem zökkenőmentes, ezért sikeres transzplantációt követően mind akut, mind krónikus immunológiai alapú szövődményekkel (akut és krónikus GVHD, immunhiányos állapot) számolnunk kell. Azonban az allogén transzplantáció során kialakuló alloimmun reakció, a GVHD, bár nemkívánatos szövődmény, igen jelentős pozitív hatással is rendelkezik. Ez a hatás a graft versus leukaemia effektus, melynek során a donor T-sejtek képesek a leukémiás sejtek (egyéb daganatsejtek) felismerésére és elpusztítására a recipiens szervezetben, biztosítva így a teljes gyógyulás lehetőségét.

Az allogén transzplantációhoz viszonyítva autológ transzplantáció után a vérképző és immunológiailag aktív sejtek visszatérése gyorsabb, az infekciók száma kisebb. Tekintve, hogy saját sejtek transzplantációja történik meg, semmilyen immunológiai szövődménnyel nem kell számolnunk. Nincs GVHD, a beteg nem igényel immunszuppresszív kezelést. Egyúttal viszont hiányzik a GVL-8000hatás is, ami miatt a teljes gyógyulás bizonytalan, a relapszus esélye nagyobb. Ezt a negatív hatást az autológ transzplantációk utáni kezelések (pl. immunterápia) próbálják ellensúlyozni.

A transzplantációk eredményessége: túlélés és betegségmentes túlélés

A transzplantációk eredményességét betegségcsoportonkénti bontásban vizsgálják. Ezen belül a transzplantáció eredményességét a betegség klinikai stádiuma, a betegség időtartama, a betegek kora, a transzplantáció típusa (allogén vagy autológ), a kondicionáló kezelés milyensége és a beadott sejtszám mennyisége alapján is bonthatjuk. Ilyen részletes feldolgozás meghaladja a jelen munka kereteit. Kihangsúlyozást érdemel, hogy a hagyományos kezelésekhez képest a transzplantáció teljes gyógyulást (allogén), vagy hosszú betegségmentes periódust (allogén, autológ) biztosít.

Nemzetközi adatfeldolgozások bizonyítják, hogy az allogén őssejtátültetés súlyos aplasztikus anémiában, súlyos kombinált immunhiányban, egyéb fatális veleszületett genetikai betegségekben, krónikus mieloid leukémiában, mielodiszpláziában, nagy rizikójú vagy előrehaladott akut mieloid és akut limfoid leukémiában ma az első választandó kezelést jelentheti, azonban a döntést mindig a beteg állapotának, a betegség stádiumának és a beavatkozás veszélyeinek gondos mérlegelése előzi meg.

Az autológ HSCT a különböző malignus limfómákban és krónikus limfoproliferativ betegségekben jelentősen megnövelte a túlélés és a betegségmentes túlélés esélyét. A beavatkozás egyes szolid tumorokban és súlyos autoimmun betegségekben is hatékonynak bizonyult (Maris - Storb, 2001).

A jövő alkalmazási lehetőségei: vérképző őssejt alapú génterápia? Plasztikus szöveti őssejtek alkalmazása?

A klinikai felhasználhatóság szempontjából jelentős előrelépést jelent a CD34 antigént hordozó sejtek megkötésén és izolálásán alapuló szelekció, ami lehetővé teszi, hogy tiszta CD34+ sejteket nyerjünk transzplantáció céljára. Ezt a technikát kiegészíti a malignus sejtek ismert sejtfelszíni antigének révén történő izolálása és eltávolítása, például anti-CD20 monoklonális antitest segítségével történő B-sejt eltávolítás, valamint a T-sejtek CD3 antigénje révén történő T-sejtmentesítés. Mindezek a lehetőségek hazánkban is elérhetőek, és ma már a klinikai gyakorlat részét képezik.

A CD34+ sejtek izolálása lehetővé teszi növekedési faktorokat tartalmazó tenyésztő közegben történő felszaporításukat (ex vivo), ezáltal a transzplantáció szempontjából optimális sejtszám elérését.

Ugyancsak erőfeszítések történnek a CD34 antigén segítségével izolált őssejtek további klinikai felhasználására génbevitel révén, azaz génterápia céljára. Ez a lehetőség elsősorban az egy génhibán alapuló genetikai betegségekben ígéretes, de a transzplantáció területén is alkalmazhatónak látszik (öngyilkos gén bevitele, kemoterápia-rezisztencia gén bevitele).

A génterápia lehetőségei mellett rendkívül izgalmas és ígéretes a szöveti őssejtek plaszticitásával foglalkozó kutatási terület. A vérképző őssejt többirányú fejlődési potenciálját már igazolta a transzplantáció több mint harmincéves klinikai eredményessége, azaz, hogy a donor őssejt (vagy saját őssejt) a transzplantáció után, a vérképző rendszer és immunrendszer minden sejtsorának kialakítására képes. Ma már az is igazolást nyert, hogy a vérképző őssejt képes nem-hemopoetikus szöveti sejtek képzésére is. Megfigyelték, hogy a csontvelő-transzplantált betegek májsejtjeinek 1-2 %-a általában donor eredetű. Kísérleti stádiumban van az őssejtek alkalmazása a szívizom, idegrendszer, vázizom-, porc- és csontszövet és legújabban a vese mesangiális sejtjeinek regenerációjában. A folyamatosan növekvő számú kísérleti adat megdönteni látszik a vérképzés hierarchikus voltára vonatkozó dogmát, és egyre dominálóbb az a nézet, hogy a vérképző őssejt egyike azon szöveti őssejteknek, melyek funkcionálisan plasztikusak és jelentős szerepet képviselnek a szöveti regenerációban (Vas, 2002). Mindaddig azonban, amíg a kutatások az egyre nagyobb számú kérdésre nem adnak megnyugtató választ, a hematológusok és a csontvelő- (őssejt) transzplantátorok a "hagyományos" transzplantációs módszereket alkalmazzák a betegségek kezelésében és a betegek gyógyításában.

A vérképző őssejt-transzplantáció hazai elindítói és a jelenleg működő transzplantációs központok

Hazánkban két intézmény [SOTE I. Belklinika, Budapest, dr. Kelemen Endre: első őssejt-transzplantáció: 1973; első csontvelő-transzplantáció: 1984 (Kelemen, 1984); Országos Haematológiai és Vértranszfúziós Intézet, Budapest, dr. Hollán Zsuzsa, dr. Poros Anna: első csontvelő-transzplantáció: 1984 (Poros, 1989)], Európában az elsők között, kapcsolódott be a nemzetközi csontvelő-transzplantációs aktivitásba. A szervezett, európai színvonalú transzplantáció feltételrendszerének kialakítása dr. Hollán Zsuzsa munkásságának eredménye (immungenetika, citogenetika, őssejtkutatás, a csontvelőfeldolgozás és -tárolás feltételei, molekuláris genetika, transzfuziológia, immunológia). Létrejött az egésztest-sugárkezelés feltételrendszere az Országos Onkológiai Intézetben (dr. Petrányi Júlia). A transzplantációs centrumok számának bővülése szükségessé tette a hazai Országos Csontvelő-transzplantációs Bizottság megalakulását (dr. Petrányi Győző), mely úttörő szerepet játszott a nemzeti transzplantációs értékrend és irányelvek kialakításában. Elindult a hazai önkéntes csontvelődonor-toborzás, majd sikerült bekapcsolódni a nemzetközi donorhálózatba, mely alapját jelentette az idegen donoros transzplantációknak (dr. Gyódi Éva, dr. Rajczy Katalin).

Jelenleg öt, az Európai Csontvelő-transzplantációs Munkacsoport (EBMT) által regisztrált transzplantációs centrum működik hazánkban (Országos Gyógyintézeti Központ, Budapest; Szent László Kórház, Budapest, Miskolc, Pécs, Debrecen). A hazai transzplantációk elindulása óta kb. kétszáz közlemény jelent meg a tudományterület vezető transzplantációs, hematológiai és immunológiai folyóirataiban (Bone Marrow Transplantation, Leukemia, Acta Hematologica, Immunology Today, Transplantation Immunology, European Immunology, Tissue Antigens stb.). Az eredmények hazai lapokban is rendszeresen ismertetésre kerülnek.

Feltétlenül kiemelést érdemel, hogy három, sikeresen védett PhD-dolgozat témája volt már a csontvelő (őssejt)-átültetés: dr. Masszi Tamás, Szent-László Kórház, Budapest (2000); dr. Barta Anikó, Országos Haematológiai és Immunológiai Intézet, Budapest (2001); dr. Kriván Gergely, Szent László Kórház, Budapest (2003). Mindezek aktív klinikai és tudományos tevékenységet igazolnak a transzplantáció területén.

Munkacsoportunk főbb klinikai és kutatási területei

A csontvelő-átültetés interdiszciplináris összefogást és együttműködést igényel. Intézetünkön belül is több munkacsoport vett részt a transzplantációval kapcsolatos határterületi kutatási munkákban:

* Az őssejtek funkcionális vizsgálatai (Gidáli J., Fehér I., Uher F.);

* A citotoxikus T-limfocita prekurzor sejtek vizsgálatai (Kotlán B.);

* Citokin mechanizmusok tanulmányozása (Pócsik É.);

* Maradék leukémia és kevert kimerizmus vizsgálatok (Földi J., Páldi-H P., Tordai A.);

* A HLA genetikai polimorfizmussal és szervtranszplantációval kapcsolatos kutatások (Petrányi Gy,. Gyódi É., Rajczy K., Padányi Á.);

* Immunszerológiai vizsgálatok (Puskás É., Miklós K., Füst Gy., Varga L., Németh J.);

* Immunfenotípus kutatások (Gopcsa L., Jakab K., Pálóczi K.)

* Új lehetőségek az akut leukaemiák diagnosztizálásában és kezelésében (Nahajevszky S., Lovas N., Poros A.).

Transzplantációs témájú közlemények megjelenését az alábbi kutatások segítették:

1.) A rosszindulatú hematológiai betegségek immunfenotípus vizsgálatai: diagnózis, differenciál diagnosztika, a maradék leukémia/limfoma sejtek meghatározása.

2.) Az allogén transzplantációk utáni szövődmények vizsgálata: Összefüggés felvetése a gamma/delta T-sejtek nagyobb száma és az akut GVHD között; A köldökzsinórvér, mint potenciális őssejt-forrás részletes immunológiai (immunfenotípus és funkcionális) jellemzése; A transzplantáció után kialakuló T- és B-sejt repertoár jellemzése.

3.) Klinikai jellegű, de tudományos szempontból jelentős, nemzetközileg elismert eredmények: A kevéssé toxikus, ún. "non-myeloablativ" kezeléssel transzplantált betegek klinikai és immunológiai tanulmányozásának kiszélesítése Kelemen Endre megfigyelései nyomán (Kelemen, 1998); Az első hazai autológ perifériás őssejtátültetés elvégzése krónikus mieloid leukémiában; A transzplantált recipiensben a donor eredetű sejtekből kialakuló, ún. donor leukémia igazolása (Gopcsa, 2002).

 Kulcsszavak: vérképző őssejt, csontvelő, perifériás vér, köldözsinórvér, transzplantáció

Veleszületett Szerzett

Immunhiányos állapotok Aplasztikus anémia

Vérképzőszervi betegségek Szerzett immunhiány szindróma

Vörösvérsejt-zavarok (anémiák) Tiszta vörösvérsejt aplázia

Fehérvérsejt-zavarok (neutropeniak) Tiszta megakariocita hiány

Vérlemezke-zavarok (trombocitopeniak) Langerhans histiocitózis

Veleszületett anyagcserezavarok Autoimmun betegségek

(Ritka az allogén transzplantáció,

főként autológ átültetés történik)

 1. táblázat * Allogén vérképző őssejt transzplantációval kezelhető nem malignus betegségek

Allogén Autológ

Akut leukémiák Malignus limfomák

Krónikus mieloid leukémia Mieloma multiplex

Mielodiszpláziás szindróma Szolid tumorok

Ritka mieloproliferatív betegségek Egyéb betegségek

2. táblázat * Rosszindulatú hematológiai betegségekben végzett transzplantációk formái

IRODALOM

Broxmeyer, Hal E. - Douglas, Gordon W. - Hangoc, Giao et al. (1989): Human Umbilical Cord Blood as a Potential Source of Transplantable Hematopoietic Stem/Progenitor Cells. Proceedings of the National Academy of Sciences of the USA. 86, 2828-2832

Gluckman, Eliane - Broxmeyer, Hal E. - Auerbach, Arleen D. et al. (1989): Hematopietic Reconstitution in a Patient with Fanconi Anemia by Means of Umbilical Cord Blood from an HLA-Identical Sibling. New England Journal of Medicine. 321, 1174-1178

Gopcsa László - Barta A. - Bányai A. - Kónya M. - Pajor L. - Földi J. - Pálóczi K. (2002): Acute Myeloid Leukaemia of Donor Cell Origin Developing 5 Years After Allogeneic Bone Marrow Transplantation for Chronic Myeloid Leukaemia. Bone Marrow Transplant. 29: 449-52

Gorin, Norbert-Claude (1999): Clinical Haematology. Peripheral Stem Cells in Bone Marrow Transplantation. Bailliere Tindall, London

Gratwohl, Alois - Baldomero, H. - Horisberger, B. - Schmid, C. - Passweg, J. - Urbano-Ispizua, A. (2002): Current Trends in Hematopoietic Stem Cell Transplantation in Europe. Blood. 100, 2374-2386

Kelemen, Endre - Jánossa Margit - Tariska Éva (1984): Blastos fázisba került idült granulocytás leukaemia gyógyulása előzetes sugárkezelés nélkül végzett csontvelő-átültetés után. Orvosi Hetilap, 125, 45, 2725-2728

Kelemen Endre - Masszi T. - Reményi P. - Barta A. - Pálóczi K. (1998): Reduction in the Frequency of Transplant-Related Complications in Patients with Chronic Myeloid Leukemia Undergoing BMT Preconditioned with a New, Non-Myeloablative Drug Combination. Bone Marrow Transplant. 21, 747-749

Maris, Michael B. - Storb, Rainer (2001): Hematopoietic Stem Cell Transplantation. in: Austen, K. Frank - Frank, M. M. - Atkinson, J. P. - Cantor, H. (eds.). Samster's Immunologic Diseases. Lippincott Williams and Wilkins, Philadelphia, USA, 1095-1121

McSweeny, Peter A. - Storb, Rainer (1999): Mixed Chimerism: Preclinical Studies and Cinical Applications. Biology of Blood and Marrow Transplantation. 5, 192-203

Pálóczi Katalin (2003): Az immunrendszer újrafejlődése csontvelő-átültetést követően: az allogén őssejtterápia immunológiai vonatkozásai. Magyar Tudomány. 4, 477-487

Poros Anna - Petrányi J. - Harsányi V. - Mód A. - Bernyák J. - Hollán Zs. (1989): Initial Experiences in Allogeneic Bone Marrow Transplantation for Leukaemias: Report of National Institute of Haema-tology and Blood Transfusion (Hungary). Folia Haematol (Leipzig). 116, 409-411

Reiffers, Josy - Goldman, John M. - Armitage, James O. (eds.) (1998). Blood Stem Cell Transplantation. Martin Dunitz, London

Thomas, E. Donnall - Blume, Karl. G.- Forman, Stephen. J. (eds.) (1999): Hematopoietic Cell Transplantation. Blackwell, Malden, USA

Vas Virág - Hajdu M. - Pálóczi K. - Uher F. (2002): Alternative Views of Tissue Stem Cell Plasticity. Haematologia. 32, 1-16

2011-08-02